Tizenkettő százalék mínusszal indulunk. Ennyivel romlott a kiindulási helyzet a vasutasok jövőjét érintő bértárgyalásokon. Hogy miért? Azért, mert tizenkét százalékkal emelkednek a vasutasok által kedvelt cafetéria-juttatások adóterhei, így például az önkéntes nyugdíjpénztári befizetések is.
De a helyzet még ennél is rosszabb. Ugyanis, mostanában lassan feledésbe merült, hogy a vasutasság a nemzetgazdasági átlaghoz képest is súlyos elmaradásban van. Ráadásul, a minimálbérnek az elmúlt években történt ötven százalékos emelése alulról „összenyomta” az amúgy is több sebből vérző bértáblánkat mert a növekedést a bérsávok, forrás hiányában, csak a legalacsonyabb végzettségű munkaköri kategóriákban követték le, így összetorlódtak a munkakör-értékelésen alapuló bérrendszer bérsávjai, bérszerkezetünkben jelentős torzulás következett be.
Hogy mi vezetett ide? Félresikerült döntések, illetve rossz döntések még rosszabb végrehajtása. De van jó hír is: úgy tűnik, a vasút vezetése, többek között kitartó jelzéseink hatására felismerte a problémát, ezért úgy néz ki, hogy a közös pontok mentén készülhetünk a tárgyalásokra.
Javaslataink elsősorban a foglalkoztatási helyzet javítására irányulnak, kezdve a nyugdíjpénztári befizetések további emelésétől, a munkabérek jelentős – nem három százalékos – fejlesztésén át egy hatékony vasutas életpályamodell kidolgozásáig.
Az öngondoskodás támogatásáról ma már senkit nem kell győzködni, és az is világos a vezetés számára, hogy önmagában az a bizonyos, egyelőre mesebeli harmincmilliárd forint sem csodaszer. Évtizedes hiányosságokat nem lehet aprópénzzel pótolni.
Ám ha a pénz felhasználása egy olyan életpálya modell alapjait veti meg, amely csábító az újfelvételeseknek, jövőképet nyújt a régi kollégáknak, és garantálja a tisztes visszavonulást azoknak a munkatársainknak, akik a vasúton, a vasútért vesztették el munkaképességük javát. Vagy ez már megint álom?
Természetesen szó sincs meséről, amennyiben a vasút vezetése is komolyan veszi saját, és a mi jövőnket, hiszen semmi újat nem kérünk.
A vasutasság bérpiaci pozícióinak normalizálása érdekében többéves, átlátható, követhető, kiszámítható bérfelzárkóztatási programot tartunk szükségesnek.
Az egészségmegőrző program régi elem, a MÁV-ÉVEK projekt sem újdonság, a további működtetéshez kapcsolódhat annak kiterjesztése.
A rehabilitációs munkakörök létrehozása pedig egy régi, és annak idején jól bejáratott program felélesztését jelentené, mindenki javára.
Mindehhez két dolog kell. Az egyik a probléma felismerése, amin hál’Istennek már mindenki túl van. A másik pedig az akarat a vasút és a vasutasok közös jövőjének megalkotására.
Természetesen a bértárgyalások hevében is napirenden tartjuk régi követelésünket, a menetkedvezmény kérdését. Továbbra sem elfogadható, hogy kiszervezett kollégáink önhibájukon kívül elveszítsék szerzett jogukat az utazási kedvezményre.