Kedves gesztusokkal próbálják az emberek kifejezni köszönetüket, sőt, már hálájukat azok is, akik még nem szorultak személyes segítségre. Mert látják, hogy a szomszédban, vagy akár egy távoli városban milyen önfeláldozó módon végzik munkájukat. Sokszor tapssal, éjjeli üdvözlő, köszöntő kivilágításokkal fejezik ki elismerésüket sokan például az egészségügyben sok-sok lelkiismeretesen dolgozó nővérnek, orvosnak, ápolónak. És valóban jól eső érzés tudni, hát még érezni, hogy a többség már egyre inkább tisztába van a fontossági sorrenddel.
Öt éve történt, hogy a május elsejei felvonulás kezdetén szakszervezeti vezetők között emlékezetesen szólt hozzánk egy ápoló. Fekete pólóban, nyakában egy tábla, rajta felirat: Ápoló vagyok. A „fekete pólóst” legalább tízezren hallgattuk, és a többség lelkes támogatását fejezte ki iránta, és az általa képviselt ápolók, egészségügyi dolgozók iránt. Úgy hívják, Sándor Mária. Vajon emlékszik-e még valaki rá azok közül, akik ott voltak, és azok közül, akik így, vagy úgy, de egészségügyi ápoló segítségére szorultak?
Mert, bár a tízezer szép szám, de az elmúlt évek megmutatták, hogy kevés volt, hiszen korántsem változott érdemben az egészségügyben dolgozók helyzete. Gondoljunk akár a munkakörülményekre, az egy-egy ápolóra, nővérre váró betegek számára, vagy a javadalmazásukra. Az egyszeri kifizetések természetesen jól esnek, de maximum hirtelen jött gesztus értékűek. Valódi elismerést akkor jelenthet, ha rendszeresen érkezik, azt meg úgy hívják, hogy munkabér, vagy fizetés.
Most egy egészen más helyzet van, de az kétségtelen, hogy az egészségügy dolgozói sokkal nehezebb helyzetben vannak, mint mi. Mert nem csupán arról van szó, hogy dolgozniuk kell, hanem arról, hogy intenzívebbé, veszélyesebbé vált a munkájuk, az életük. És azt is elvárjuk tőlük, hogy ne betegedjenek meg, se a vírussal, se a nélkül. Mert mi lesz, ha mi betegszünk meg? Akkor ki fog bennünket ápolni? Mert ugye, az nem lehet, hogy mi magunkra maradjunk a bajban.
Vajon emlékszünk majd rájuk akkor is, ha elmúlik a vész? Akkor is lesz taps, díszkivilágítás, fényköszöntő, vagy ismét magukra hagyjuk őket? Nehéz kérdések, valószínűleg nehéz válaszokkal, amiket még nem ismerünk. De már ismerjük, sokan tapasztalják is a bajt. És tudjuk, még ha többségünk csak hírből is, hogy mivel jár az egy nővérnek, orvosnak, ha sokadikként kórházba kerülünk. Tehát annak a tudásnak is birtokában vagyunk, kikért és hogyan kell kiállnunk, amikor nekik lesz szükségük ránk, az egykori "tízezer ápolóra". A társadalom kezdi felismerni, hol az egészség, az egészségügy valódi helye az életünkben. Most már azokon a sor felismerni a fontossági sorrendet, akiknek a kezében van az egészségügy dolgozóinak, és a betegnek a sorsa egyaránt.